Végre sikerült befejeznem a következő részt. Az olvasóknak azért jelezném hogy a jövőben az egyetemi órák és egyéb dolgaim miatt maximum a heti egy-két részt tudom tartani, de amint van egy kis időm le is írom gondolataimat. Aki gondolja az írja le a véleményét kommentbe hogy milyen lett a krónika, mi tetszett, mi nem tetszett. Ha pedig nincs kedvetek írni és mégis tetszett nyomjatok egy Like-ot. Na nem húzom tovább. Jó olvasást.
Ébredésem után rögtön fel is keltem. Frissebb és kipihentebb voltam, mint korábban bármikor, csak az éhség zavart, de azzal nem tudtam mit kezdeni. Gondolataimat még az éjjel látott lány alakja töltötte ki, de nem volt sok időm, sietnem kellett. Felrohantam lezuhanyozni, amit pár perc alatt le is tudtam, bár már hiányzott az a hosszas üdítő fürdés, de Roli nemsoká megérkezik és még takarítanom is kell. A fürdőből kijöttem és átmentem a másik épületbe egy hétköznapibb ruháért, majd visszatérve az esti hadszíntérre neki álltam takarítani. Először is felsepertem a port, amit az a Tremere hagyott maga után. Utána visszarendeztem az eldőlt, elcsúszott bútorokat, a kis asztalkáról is leesett egy-két pohár és össze is tört, szóval azt is össze kellett szednem. Szerencsére, ha vér volt a falakon vagy a padlón az egyáltalán nem látszott az eredeti díszítésen és festésen.
Viszonylag hamar végeztem. Megálltam a szoba közepén és körbe tekintettem mindent figyelmesen nehogy valami kimaradjon, de nem láttam semmit egyelőre. Ezután már csak egyetlen dolgot akartam elintézni mielőtt megjön a vendégem, ki akartam készíteni egy kis vért úgy, ahogy Ramóna, de féltem, hogy nem lesz jó, ha túl sokat áll, így csak kikészítettem egy üres üveget az egyik szekrényből, és még két poharat. Gondoltam, ha majd megérkezik, gyorsan megtöltöm kicsit az üveget.
Amíg nem jön addig leültem. Hagytam, hogy a tekintetem keressen magának egy számára érdekes pontot és gondolataimba merültem. Még mindig nem tudtam hova rakni a nőt, akit láttam, azt, aki azt mondta, hogy ő én. Vajon tényleg igazat mondott és ő a tudatalattim által kivetített képe az előző életemnek? Vagy csak az elmém egy játéka és valójában semmi nem történt? Esetleg a Diablerie mellékhatása lehetett? Nem tudtam, de mindenképpen meg akartam tudni a választ. Most hogy már voltak emlékeim, amihez viszonyítsak, így már tudtam, hogy a többi frissen ölelt vámpírhoz képest túl gyorsan tanulok, sőt szinte teljesen ösztönösen sajátítom el a dolgokat. Ha más nem is, de ez a megjelent alakot igazolta, de ez nem elég bizonyíték. Ha itt végeztem bele vetem magam a könyvtárba hátha lesz ott valami feljegyzés erről a valakiről, akit úgy neveztek, mint most engem.
Kopogásra tértem észhez. Biztos ő lesz az. Gyorsan megfogtam az üveget, a másik kezemre egy apró kis vágást ejtettem, majd a lehető legóvatosabban belecsorgattam sietve az üvegbe a vérem. Ahogy folyt belőlem úgy lettem egyre éhesebb, de még nem ehettem. Körülbelül 2 decit öntöttem ki, annyi csak elég, majd leraktam az üveget, az ajtóhoz rohantam miközben lenyalva az utolsó cseppeket a kezemről begyógyítottam a sebem. Kinyitottam, és megpillantottam régi jó barátomat és egy társát. Roland magával hozta egy másik barátunk, aki szintén ott dolgozott ahol mi, csak ő nem közvetlenül velünk, de azért jó viszonyban voltunk. Ő egy elég vékony és nem is túl magas fiatal srác volt. Nem volt túl jelentős figura, tette a dolgát, és nem zavart túl sok vizet. Ez probléma volt, vagy lehet, hogy épp szerencse? Ez majd kiderül.
- Szia! Remélem nem baj, ha hoztam Cint is? – Kérdezte rögtön a vendégem. Cin volt a beceneve a nem várt meglepetésemnek. Mindig azt mondta, hogy a szájdobolós múltja miatt bár én inkább az egeres külső jellemvonásaira gyanakodtam, mint névadóira. Én legalábbis mindig felfedeztem arcának ilyesféle jellegzetességeit.
- Helló! Nem hiszem, gyertek csak be. – mondtam egy mosoly mögé rejtve meglepődöttségemet.
Beléptek a helységbe és látszott rajtuk hogy a hideg rázza őket, de erőt vettek magukon. Mondtam, hogy üljenek csak le én még keresek egy széket, majd miután találtam én is oda ültem a kis asztalhoz. Rájöttem, hogy a pohár is kevés, úgyhogy hoztam magamnak egy poharat és akkor már Atyám üveg vérét is magamhoz vettem, ha más nem én is iszogatok valami jót. Visszatérve ezekkel, öntöttem nekik a saját véremből egy-egy decit, magamnak meg Ramóna véréből. Mindezt csendben kivárták, mindenki rám várt, hogy elkezdjem a kis történetem miért tűntem el. Felemeltem a poharamat, gondoltam megtöröm a jeget egy kis pohárköszöntéssel.
- Köszönöm, hogy eljöttetek ma este, jó hogy a barátaim vagytok.
Koccintottunk, majd ittunk az italból. Roli az egészet megitta, én és Cin csak egy kicsit kortyoltunk. Láttam az arcukon, hogy furcsállják az ital állagát, de nem vették észre valódi mivoltát. Ez is a vér egyik trükkje, és szerencsére a halandók könnyen becsaphatók. Nem voltam biztos benne hogy elég lesz a 2 alkalom a történetemhez, de azt hiszem igen, ha mégsem ott az uralom. Nem húzhattam tovább, mivel lassan túl gyanús lesz ez a hallgatás, vagy ha másról beszélnék, akkor meg az időhúzás, és nem is tudtam, hogy mikor fog előtörni és vadállattá változtatni az éhség.
- Gondolom, kíváncsiak vagytok mi is történt?
- Hát, ahogy húzod az idegeinket már így is a legrosszabbra gondolunk, úgyhogy így is mondhatjuk. Bökd már ki Kai! – Mondta a szokásos hangnemében, a hívatlan meg csak bólogatott.
- Hát jó. De akkor egyikőtök se menjen el addig, amíg azt nem mondom, hogy mehettek, hadd mondjam végig. És Cin te is – az uralmat használtam, mert ő még csak egy korty vért ivott, ami szerintem enyhén szólva is kevés – maradj itt!
- Rendben maradunk csak mond már.
- A történet most vasárnap kezdődött, amikor is itt ezen a helyen meghaltam egy majd ezer éves vámpír miatt, aki a magántanárom volt…
Ezek után sorban elmeséltem nekik az egész történetet nagyvonalakban, de kellő részletességgel. Legalábbis annyira amennyire szükségesnek éreztem, hogy tudja Roli, aki ezentúl nemcsak szolgám lesz, hanem örök társam, ha minden igaz. Miközben meséltem láttam, ahogy az a vékony test erőlködik, hogy elmehessen, de az uralom nem engedte, hogy menjen. Barátom viszont türelmesen végighallgatott, csak a szeme kerekedett egyre jobban, ahogy a történet rosszabbnál rosszabb részeit meséltem.
- Hát ennyi lenne, ez volt az, ami miatt eltűntem. És most véghez viszem, ami miatt ide hívtalak téged, csak előbb megvacsorázom. Egyébként köszönöm, hogy elhoztad, nem tudtam hogyan szerzek ma estére prédát.
- Mit akarsz tőlem, mi volt, azaz ok, ami miatt ide kellett jönnöm? – éreztem rajta a félelmet, pedig nem látszik rajta, lehet mégiscsak szökni akart volna ő is csak a vér nem engedte, de már nem számít, nemsokára vége lesz.
- Hát még nem jöttél rá? Te voltál a legjobb barátom, sőt merem állítani, hogy sokszor több is annál. Ezért azt szeretném, hogy legyél te örök életemben a társam. Nálad jobbat nem tudok elképzelni. Remélem, vállalod. De most fontosabb dolgom van. Addig is várj itt és véletlen se menj el. - felálltam és Cinhez fordultam. Megfogtam a karját és egy rántással a kezeim közé kaptam a testét. Amint megtört az uralom hatása próbált volna menekülni, de nem tudott vetekedni egy vámpír erejével.
- Mit akarsz tőlem? Engedj el! – ordibálta. Én meg nyugodtan válaszoltam meg a kérdését, miközben a szoba közepe felé húztam, most hogy már szinte éreztem a vére ízét a számban nem kellett idegeskednem.
- Hogy mit akarok? Hát enni. Ne vedd magadra, nem azért teszem, mert valami bajom van veled. Az ok egyszerű, a túlélés és az élvezet. Élvezem ezt az új létet, és te teljesítheted be ma estére ezt az érzést, inkább örülj a megtiszteltetésnek, hogy egy ilyen nagyhatalmú lénnyel találkozhattál.
Nem húztam tovább az időt, kezdett unalmas lenni a kapálózása és a kiabálása. Egy jól irányzott harapással átharaptam a torkát, és amint lenyugodott a teste, lefektettem a padlóra. Hosszú éhezésem után igazi élvezet volt az áldozatom húsa. Alig bírtam kivárni, míg kivérzik a test, és már neki is estem a leghúsosabb részeknek, elsőként a szívnek. A késem nem volt nálam, megint a másik ruhában maradt, de nem is kellett, a fogaim tökéletesek voltak a feladatra.
Alig egy-másfél óra alatt elfogyasztottam a vacsorám. Időközben felpillantottam időnként társam undorodó arcára, nehogy mégis megszökjön valahogy. Miután végeztem végigmértem a test maradékát. Ugyanaz volt, mint korábban, fej érintetlen, belek és egyes belső szervek kitépve, vagy szabadon, egyébként csak a csont maradt. Nem tetszett az arc. Még mindig nézett egykori ismerősöm, ami zavaró volt egy kissé. Lehajoltam és a nyaki harapásnál alá nyúltam a bőrnek, majd kitámasztottam a testet és lehámoztam az arcot. Így egy fokkal jobb lett a kép. Egy átlagos húsos koponya semmi több. A bőrt ledobtam, és ahogy én is felálltam felkeltettem a testet is. Lassan tápászkodott fel és időközben kicsúsztak és leszakadtak a belső szervek a belek környékén.
- Menj a kriptába és várj ott utasításra. – mondtam neki a parancsot és ő már indult is.
Én meg elindultam megmosakodni. Most hosszadalmas munka volt, nem vigyáztam eléggé az evés közben. A ruhám is tiszta vér lett, de mindegy. Most fontosabb hogy befejezzem, amit elkezdtem. Kimentem, de nem tudtam mit mondani, amikor megláttam azt a rettegő és ámuló tekintetet. Csak oda mentem mögé, megharaptam a kezem a szájához tettem a sebet és mondtam: ”Igyál!”. És ő csak ivott. Mikor elégnek láttam begyógyítottam a sebet és elvettem a kezem. Ha minden igaz készen áll.
- Mostantól hozzám tartozol, engem szolgálsz. Senkinek nem mondhatod, el ki vagyok, vagy mi vagyok az engedélyem nélkül. Cserébe hosszú életet, egészséget, és nagyobb erőt kapsz. – Mondta az agyam gépiesen a korábban kapott emlékekből felidézve. Ő csak bólintott. - Hívlak, ha kellesz, egyébként szabad vagy és remélem nem változtatott sokat ez, de majd megérted, hogy muszáj volt, csak így menthettelek meg. – Már nem tudtam neki vagy magamnak magyarázkodok.
- Azt hiszem, köszönettel tartozom. Hihetetlen érzés az, amit adtál, soha nem éreztem magam ilyen jól. – mondta mosolyogva, már szinte szerelmes áhítattal. – Cint sajnálom, de biztos okkal tetted azt, amit tettél, biztos szükséges volt. Veled leszek, ameddig csak akarod.
- Köszönöm. Most viszont menj haza. Majd holnap estére gyere, ha lehet, ugorj be a lakásomba és hozz pár ruhát, meg amit fontosnak vélsz.
- Rendben. Majd akkor holnap.
Bólintottam és elindult kifelé az ajtón. Elsétált a kocsijához még onnan intett mielőtt beszállt, amit viszonoztam neki és elhajtott. Ezután bementem és bezártam az ajtót. A ruháimat csak ledobtam és elmentem felvenni a kis taláromat, amiben itthon szoktam lenni.
Nem volt kedvem semmihez, de erőt vettem magamon és elkezdtem a következő részt is, az asztrális utazást. Ez is igen hosszú leírás volt, ami számomra ilyen állapotban túl bonyolultnak tűnt, de azért végig olvastam. Sejtésem szerint olyasmi lehet, mint amit az agykontrollosok gyakorolnak csak sokkal magasabb vámpír szinten. A veszélyfigyelmeztetések miatt inkább megvárom vele Mentorom. Miután vége lett, láttam, hogy az uralom fog következni, de az idő későre járt le kellett feküdnöm. Bezártam az átjáró ajtókat, és vetkőzés közben parancsba adtam a hullának, hogy támadjon meg minden támadó szándékú ismeretlent, aki ide lejön. Ezek után bemásztam a koporsómba behúzódott a fedél és én pár pillanattal később már aludtam is.
