Néhány másodpercig teljesen elvakította kettejüket a hirtelen jött fény. Körülölelte és beburkolta testüket lágyan és könnyeden. Ha nem lett volna a vállukon az a masszív erős szorítás, az érzés tökéletes lett volna. De mielőtt kiélvezhette volna az új világot a harcos, azelőtt vége is szakadt. Csak egy furcsa sötét alakot látott maga előtt homályosan mielőtt szemeire sötétség borult… Elájult.
A nap már felkelt mire Vextar magához tért. Úgy tűnik időközben ismét tábort vert, mivel egy tűz pislákoló lángját látta az eszmélésének első pillanatában. Mindenekelőtt körbenézett, hogy felmérje miről maradt le. Egy folyó partjától néhány méterre ült egy kövön. Még mindig az erdőben volt. Előtte a tábortűzön túl az első nagyobb fa ágáról fejjel lefelé egy lény lógott. Ruházatából ítélve a korábbi útitársa lehetett, de külsőleg egyáltalán nem hasonlított rá. Bőre teljesen fakó volt, szürkésfehér, szemei szintén, íriszét csak egy halvány árnyalatnyival sötétebb szürkeség jelezte, és haja sem volt. Vézna testére már nagyok voltak a ruhák, amelyek korábban megfelelően illeszkedtek, és bár nem volt egyértelmű, de valószínűleg nőnemű volt. Nyaka felől egy vékony vágásból lassan egy fehér vércsepp haladt a föld felé végig az arca oldalán, el a szeme mellett, egészen a kopasz fejtetőig ahonnan lomhán elrugaszkodott. A seb ellenére a fogoly mosolygott, ami nem biztos, hogy jót jelentett.
Kopott bőr csizma csendesen suhan a nem sokkal éjfél utáni éjszakában, majd nagy zajt csap, ahogy helyet keres az avarral teli talajon. A vándor ismét útra kelt, nem maradhatott tovább. Lassan sétált, mindig csak előre, keresve azt, aki megállíthatja. Már nem volt biztos benne mért is megy. A halált keresi? De a magáét, vagy másokét? Esetleg az elméje egyik trükkje, hogy szentesíthesse a gyilkolás utáni vágyát? De ez a vágy nem is az övé, csak az ő testébe zárták. Ő is egy a többiek közül, akik osztoznak e testen. Bezárva egy közös börtönbe a lehető legellentétesebb vágyakkal.
Ki vagy te? - kérdezte az ifjú, aki még csak néhány órája találkozott egy ismeretlen veteránnal, akin látszott, hogy már túl volt néhány csatán, és már valószínűleg nem sokáig bírja küzdelmét a világgal.
A harcos kopott életlen kardjára helyezte karját, másik kezét pedig végigsimította alvadt vértől és sártól mocskos néhol átütött vértjén és elgondolkodott. Látta ráncos kézfejét ahogy végigvonul a megviselt páncélon és maga elé képzelte hegekkel tűzdelt arcát amely valószínűleg legalább egy 50 éves öregember megviselt képét vetítette látogatói elé. Szerény hajléka, ahol fogadta vendégét kis tűzhelye melege mellett, nem volt kevesebb mint a nagyvilág. Egy tisztás, egy helyi szóbeszéd szerint nagyon veszélyes erdő egyik szegletében. Egész életében ezt kereste. A veszélyt. Hátha valaki, akivel össze hozza a sors végre képes lesz arra amire a sorsa sem… véget vetni az életének. Elmerengve a tűzrakás hullámzó fényeiben nem is figyelt a néhány méterre a gyenge széltől néha mozduló vészjósló fák árnyékaira, csak belekezdett történetébe.
Egy régi-új nem tökéletes de azért nekem és társaimnak tetsző szösszenet...
Végre sikerült befejeznem a következő részt. Az olvasóknak azért jelezném hogy a jövőben az egyetemi órák és egyéb dolgaim miatt maximum a heti egy-két részt tudom tartani, de amint van egy kis időm le is írom gondolataimat. Aki gondolja az írja le a véleményét kommentbe hogy milyen lett a krónika, mi tetszett, mi nem tetszett. Ha pedig nincs kedvetek írni és mégis tetszett nyomjatok egy Like-ot. Na nem húzom tovább. Jó olvasást.
Ott álltam az általam berendezett zugban egykori pokolbeli otthonomban. Minden úgy állt, ahogy hagytam, csak a többi itt élő vagy inkább ide kárhozott hiányzott, és még az őrzők sem voltak itt. Csak én álltam ott és nem tudtam miért kerültem megint ide és mi ez az egész. Aztán megjelent előttem az a nő, Natali Orlov, aki előző este meg akart ölni, vagy legalábbis kivallatni és elijeszteni a környékről. Pontosan úgy nézett ki, mint tegnap, és majdnem úgy is nézett rám, csak az a sokat mondó mosoly volt új, ami nagyon zavart engem. Nem szólt semmit, csak állt és várt körülbelül 5 méterre tőlem.
Kora este végre nyugodtan és kipihenten ébredtem. Nem álmodtam semmit, ami akárcsak kicsit is megrázó lett volna, csupán az előző este olvasott erők használatát vette át az agyam újra. Sokszor megtörtént ez akkor is mikor ember voltam, így legalább gyakoroltam alvás közben is. Előttem a könyv ott volt nyitva ahol abbahagytam, úgyhogy folytattam, már úgysem volt sok hátra.
Egy hatalmas csarnokban álltam. Két oszlopsor húzódott végig hosszában, hatalmas, díszes oszlopokkal, amik fekete márványból készültek. Nem láttam a monumentális építmény plafonját, a sötétségbe veszett a távolságtól. Úgy 15 méterre egy lángtengerben fürdő hatalmas trónus állt, rajta egy a trónushoz illő méretekkel rendelkező alak foglalt helyet, aki egy sötét lovag látszatát keltette, teljes vértezettben volt, amin rengeteg tüskeszerű dísz volt kialakítva. Az egészet egy T-bemetszéses szarvas sisak koronázta meg. A lovag előredőlve gondolkodón tekintett le rám. Egy szobornak tűnt, ami hasonló anyagból készülhetett, mint az oszlopok, csak a tűz fényétől vörösen izzó szemek utaltak más anyagra ezen a tökéletesen kidolgozott művön.
Izgatottan sétáltam vissza a pincén keresztül Ramóna házába. Nem tudtam mire számítsak, de csak nem történhet akkora baj. Felfelé mentem a lépcsőn majd elértem a már jól ismert helységbe. Már kevésbé tűnt nyomasztónak, mint korábban, sőt ez a komor külső szemlélőként talán beteges berendezés egészen tetszett. Egy középkori boszorkány, vagy titkos szekta búvóhelyére hasonlított az összkép, de én inkább átmentem a modern korba, vagyis a fürdőbe hogy minden jó legyen az első vadászaton. A tükörből azaz arc nézett vissza aki elindult 3 napja otthonról, még a hajam is visszaállt ugyanolyanná, pedig régen mennyit vesződtem azzal hogy jó legyen. Tetszik ez a vámpírlét. Megjelent az ajtóban Atyám és rosszallóan nézett végig rajtam, és rázta a fejét.
Következő este is álmot láttam, most a régi barátom kísértett. Eljött hozzám, épen és egészségesen, de kétségbe esve, és kérdezte mért tettem, mért öltem meg őt. Ahogy közelített úgy alakult át azzá, amit én élesztettem fel halála után, és csak folytatta a kérdőre vonást, és csak mondta: „Pedig én igazán szerettelek!”. A végén mindketten a pokolba zuhantunk. Ő lángba borult, égett a húsa, a csontjai és csak tovább közelített, majd elkapott miközben alakja a lángok hatására olyan lett mint az őrzőké. Én is lángba borultam, égett mindenem, és még utoljára hallottam eltorzult hangját mielőtt úgy éreztem elemésztenek a lángok, ahogy vigyorogva mondja: „Várunk vissza Kaina!”.
Este rémálmokból ébredek. Zihálva, és leizzadva. Újra láttam, amit a halálomban, láttam a poklot, a keresztre feszítőm, és éreztem újra ahogy belém veri a szegeket. Szememet kinyitva a koporsóm biztonságos zártsága megnyugtatott, lassan újra leállt a légzésem, ami elég furcsa volt még az emberi tudatomnak, de lassan megszokom. Várom, hogy kinyissák a koporsót, ahogy este Atyám ígérte. Atyám. Milyen különös is ez, egy teljesen új társadalomba csöppentem, ahol nőnemű nemzőmet is így nevezik. Szerintem ebben a társadalomban nem igazán számítanak a nemek, de még túl keveset tudok minderről. Már várom, hogy elkezdődjön a tanításom, és végre megismerjem ezt a nagyszerű világot.
"Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, a s lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!
Újraéledt testem minden izma megfeszült, fel sem tudtam fogni teljesen mi is történik. Kapkodtam levegő után, de úgy éreztem mintha víz alatt kéne lélegeznem. Egy szemernyi oxigént sem érzett a tüdőm. Úgy vonaglottam a földön mint egy ember akinek rohama van. Ramónát láttam fölémhajolva, próbált lenyugtatni, sikertelenül. Furcsa folyadékot éreztem a számban, amit nem tudtam beazonosítani, de éreztem, hogy már lecsorgott a torkomon, mint valami ömlő láng, ami belülről éget. Szinte azonnal éreztem ahogy bensőmből kiindulva ez a nedü szétterjed a testemben, mintha saját tudata lenne végigkúszott az ereimben, mindenhova eljutva, mindent átjárva. Éreztem ahogy egyre hevesebben vert a szívem, még mindíg kapkodtam a levegőért, majd a bennem terjengő áramlat elérte elmém is. Először úgy éreztem mintha egyszerre tépnék ki az összes fogam, ordítottam a fájdalomtól, még a korábban átélt gyötrelmek sem enyhítették azt amit a testem érzett.
Kinyitottam a szemem, majd felálltam. Szokatlanul könnyűnek és szabadnak éreztem magam, szinte leírhatatlan az a szabadság, amit akkor éreztem. Lenézve láttam a testem, ahogy ott hevert a padlón, mellette térdelt Ramóna. Ajkain még ott volt a vérem, és egy kis örömteli mosoly, amit a vér íze szülhetett egy ilyen szörnynél. Nem tudtam mért nem folytatja a folyamatot, bár maga a helyzet is elég meglepő volt, hogy itt állok a testem mellett. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a környező világ nem mozdul, úgy állt minden, mint egy kimerevített fénykép. Még a gyertyák lángja is állt mozdulatlan mintha meg lenne fagyva.
Remélem a fantasy és RPG rajongóknak elnyeri tetszését ez a történet. Korábbi szerepjátékos idők alatt ötlött fel bennem hogy az általam legjobban kedvelt klán főszereplésével írok egy történetet, kicsit elrugaszkodva a hivatalos játéktól de remélhetőleg jól sikerül. Korábban mint mesélő és mint játékos is részt vettem rengeteg szerepjátékos alkalmon. Íme az egyik eredménye, később még lehet elkezdem a Legends világban játszódó történetemet is feltenni, de most egyenlőre itt az első része egy másik világban játszódó történetnek. Minden jogot fenntartok, szóval Tempus rá. Jó olvasást!
Muszály megosztanom elsők között kedvenc idézeteimet. Első egy híres fantasy író alkotásából való, egy hallhatatlan bárd írta. Remélem sokan ráismernek. A második talán ismerős lehet a Vampire: A Maszkabállal játszóknak:
"S szemünk gyakran hiába néz szét,
Zárva minden, minden oldalon,
Hát mámorba folytjuk életünk java részét,
Nincs vihar, se nyugalom.
Ami tegnap vonzott, ma taszít már,
Émelyed örökös legyen,
S téged a világ vágyra szít, bár
Megcsalt szüntelen.
S hogyha jól ment a sorod, ha rosszul,
Állt közönnyel, indulatlan;
Lásd, a szellem itt magába fordul,
És szívünk oda - zárva van."
"Síromnál sírva meg ne állj... Nem vagyok ott... Nincs is halál!"
